Miért kellett egy huszonkét éves indiai diáknak órákon át elviselnie tarkóján az AP által megbízott kutatók leheletét? Erre sem kapunk választ a kutatásból készült tanulmányból, amely elvileg az online hírfogyasztási szokásokról szólt volna, de gyakorlatilag humbug.
Néhány héttel ezelőtt az amerikai Associated Press (AP) hetven oldalas tanulmányt adott közzé az online hírolvasói szokásokról, jelezvén, hogy ha nem is tudja, mit kell tenni, azért azt érzi, miről divatos beszélni. Ahogy a divatos témákkal lenni szokott, a munka megjelenésének híre hamar végigpörgött az online média apostolainak blogjain (Magyarországon pl. Pollner ismertette néhány szóban a tanulmányt), ám érzésem szerint nem sokan vették a fáradságot arra, hogy végigolvassák az elemzést. Ha ugyanis ezt megtették volna, a lelkendezést felváltja a megütközés, a hátbaveregető elismerést a felháborodás.
Ez a hetven oldal ugyanis fércmunka. Humbug.
Igyekszem takarékra fogni a minősítő mondatokat, mivel, attól tartok, részletes elemzésre se időm, se késztetésem nincs.
Tehát, a bevezetőből megtudjuk, hogy a felmérés ”vezetői elvonulásra” készült, hogy ott „stimulálja” az együttgondolkodást. (Nem tudom, hogy az a rosszindulatúbb feltételezés, miszerint az ilyen elvonulásokon rendszerint az alkohol bizonyul a leginkább stimuláló hatásúnak, vagy inkább az, hogy ez a sekélyes elemzés valóban stimulálólag hatott az AP menedzsment szürkeállományára). „Arra törekedtünk, hogy a hírfogyasztói szokásokat megértsük azon túl is, amiről a tradicionális piaci adatok és fogyasztói felmérések beszélnek nekünk.”– szól a mese, ezért, mint később megjegyzik, a fogyasztókat ezúttal "holisztikus perspektívából" vizsgálták. Ha valakiben – eddigi vállalati tréningek során szerzett tapasztalatai alapján – megszólal a vészcsengő, akkor ez nem téves riasztás.
Ehhez a hagyományos adatokon túli megértéshez új módszer dukál. A „planning staff” (ők lehetnek a hivatalos jövőtervezők a cégnél) az etnográfiát etették meg a vezetéssel, és kerestek hozzá egy kutatócéget is. (Blogbejegyzésem szempontjából érdektelen, de úgy korrekt, ha megjegyzem: a tanulmány alapjául szolgáló kutatást nem az AP, hanem a Baltimore-i Context-Based Research Group végezte – a belinkelt pdf összefoglalóból nem derül ki, hogy létezik-e részletesebb és esetleg használhatóbb kutatási anyag a vezetés páncélszekrényében).
Laikusként igencsak nagy merészség lenne az antropológiai módszert, az etnográfiai terepmunkát tudománytalannak minősítenem, ezért kénytelen vagyok feltételezni, hogy az AP tanulmánya csupán karikatúrája ennek az egyébként bizonyára nagy múltú eljárásnak. A kiindulási alap az AP esetében az, hogy a hírfogyasztókat ezúttal nem kontrollált környezetben (pl. egy osztályteremben kitöltött teszt alapján), hanem sajátjukéban kell tanulmányozni. A lepkét nem a gombostűn, hanem a selymes zöld mezőn. Ez az internetes hírfogyasztók esetében konkrétan azt jelenti, hogy el kell látogatni az alanyhoz, és a szoba sarkából jegyzetelni, vajon milyen hírfogyasztási szokások jellemzik webes barangolását, miközben szegény a hátán érzi szúrós tekintetünket. (Nem tudom, lehet-e ilyenkor kommunikálni az alannyal, talán néha rá lehet ijeszteni olyan kérdésekkel, hogy "most miért kattintott oda!?").
Budapesti diák mondjuk nem szerepel a tanulmányban, de indiai, brit és amerikai igen: három országból tizennyolc vállalkozó kedvű fiatallal végezték el a felmérést, de hogy mi alapján is választották ki őket, arról a tanulmány szerzői konkrétumokat nem közölnek, a módszertani rész 2-3 oldalas ködösítés. Az, hogy 18 és 24 év közöttiek és hogy rendelkeznek internet kapcsolattal otthon, valószínűsíthetően nem szűkíti le 18 főre a vizsgált világméretű mintát. Gyanítom viszont, hogy erőst mérsékelte a vállalkozók számát az, amit a „kutatók” előzetesen megköveteltek tőlük: beugróként saját hírfogyasztói szokásaikat kellett naplózniuk, és ezt egy polaroid fényképezőgéppel vizuálisan is dokumentálniuk. (Hogy miért nem mondjuk egy digitálissal, azt nem mondták meg, lehet, hogy ez valami olyan szokás, amit a 70-es években rögzítettek egy amerikai etnográfiai terepgyakorlati tankönyvben, és ezért használják ma is - de lehet, hogy ennek tényleg van valami értelme, csak z említett tájékozatlanságom miatt nem jöttem rá). Aztán elméleti kérdéseket kellett megválaszolni, mint például, hogy miképpen határozná meg a kedves résztvevő, mi a hír, mit tart hírértékűnek, miegyebek.
Ezután tört be egy kutató egy teljes napra az áldozat lakásába – hogy tulajdonképpen mennyi időre, azt a dolgozat elmaszatolja, de szerintem legjobb esetben is egyetlen nap volt, úgy reggel hét órától est nyolcig. A rövid esettanulmányokból aztán az olvasónak kiderülhet, hogy a felvigyázóknak semmi érdemlegeset nem sikerült megtudniuk alanyaikról és alanyaiktól. Kedvencem a 22 éves Raj az indiai Hyderabadból, aki azt bizonygatta a kirendelt kutatónak, hogy ő minden este otthoni táblájára felrajzolja az őt érdeklő hírek egymással való kapcsolatát (ehhez a különös aktushoz fényképet is mellékelnek az elemzésben), majd egyedül és barátaival azt gyakorolja, miképpen tudja a kiválasztott híreket ismerőseinek elmesélni. Mert hogy meg van győződve arról, hogy ez fejleszti kommunikációs képességeit. Nyilvánvaló, hogy Raj vagy hülyére vette az “etnográfusokat”, vagy feltűnési viszketegségben szenved, vagy gyakorló elmebeteg. Szerepeltetése egyik esetben sem túl hízelgő a tanulmány készítőire nézve. De a másik tizenhét résztvevő “mindennapjainak” elemzéséből is kiderül, hogy az elmondottak legjobb esetben is szomorú színjátéknak tekinthetők. Nem fogom ezt bizonygatni, akinek kedve van, végigolvassa. (Jut eszembe: az efféle etnográfiai módszer igen tanulságos és mulatságos helyzetkomikumot szolgáltat egy kedves norvég-svéd filmben, aki nem látta még, annak melegen ajánlom: Dalok a konyhából – ebben a filmben az agglegények konyhai szokásait próbálja felmérni egy bútorgyártó cég; a blogbejegyzést illusztráló kép is a moziból van).
Mindezek után a tanulmány konklúziói és javaslatai is hasonlóképpen infantilisek és komolytalanok. (Talán az egyetlen épkézláb rész azzal foglalkozik, hogy miért szükséges a híranyagokat az online hírfogyasztási szokásoknak megfelelően jól elkülöníthetően a gyorsan elolvasható összefoglalóra, a háttérre, tényanyagra és a jövőbeli leágazódásokra tagolni – ám ez sem tűnik olyan egetverően eredeti meglátásnak.) Szóval a konklúziókat sem részletezném, elég talán azt megemlítenem, hogy a szerzők óriási újdonságként számolnak be arról, hogy az emberek életében a hírek valamiféle „szociális valutát” jelentenek, azaz a hírek ismerete nem csupán a világban való eligazodásunkat segíti, hanem azt is, hogy kapcsolatot tudjunak létesíteni a külvilággal a társadalom más hasznos vagy haszontalan tagjaival. Csakhogy ezt már évtizedekkel korábban leírták már és jobban. Mitchell Stephens például igen élvezetes hírtörténetében (A History of News) így fogalmaz: „… a híreket legjobban talán úgy lehet felfogni, mintha egyik érzékszervünk lenne – olyan érzékszerv, amely az emberek közötti kapcsolatokon keresztül működik: egyfajta szociális érzékszerv. A hírek, ebből a nézőpontból szemlélve, a szemünket jelentik olyan eseményeknél, amelyeket egyébként nem láthatunk, a fülünket, olyan beszélgetéseknél, amelyek hallótávolságunkon kívül esnek” . (Nekem a könyv 1989-es kiadása van meg, de azóta, ahogy a link is mutatja, léteznek újabb kiadások is.).
Szóval, mit mondhatnék ezek után én összegzésképpen? Inkább semmit. Vagyis valamit mégis. Azt, hogy aki az AP valódi bölcsességeire kíváncsi, arra, miképp tehetne azért, hogy a fősodor sajtó ne jusson ebek harmincadjára, szerezze be inkább ezt a könyvet: The Associated Press Guide to News Writing.Ez a lényeg. A könyvet olyanok írták, akik több évtizedes gyakorlattal a hátuk mögött nagyon szabatos, tömör és mélyen igaz mondatokat tudtak papírra vetni a szakmáról, mi több, hivatásuk lényegéről.
Innen lehet továbblépni.
Mert a továbblépés sikerét nem azon lehet lemérni, hogy egy komoly hírszervezet mennyi pénzt öl a html-kódolás oktatásába vagy egy digitális fényképezőgép működtetésének ismertetésébe, hanem hogy felismeri-e: jövőjét korunk George Orwelljei, Tom Wolfe-jai vagy éppen Móricz Zsigmondjai jelentik (és itt hangsúlyoznám a „korunk” szót, ami azt jelenti, hogy a mai Móriczoknak nem feltétlenül nagy véreres mondatokban kell fogalmazni és használhatnak HD-kamerát is). Hogy megtalálják a világ iránt szenvedélyesen érdeklődő és ezeket a dolgokat megfelelő tájékozottsággal értelmezni tudó (újság)írókat.
És hogy ne propagálják a fent idézett tanulmányhoz hasonló szemfényvesztést, hiszen épp a tisztánlátás elősegítése lenne feladatuk.
