Azt mondják, aki szeretne még párizsit enni, ne nézze meg, hogyan készül. A politikára is szokták ezt mondani: aki nem akar kiábrándulni belőle, ne nézze meg, hogyan csinálják. Nyugodt szívvel mondhatom, az újságírásnak is lehetnek, vannak ilyen, kevésbé felemelő pillanatai. Annál nehezebb, hogy munkánk során sokszor az olvasónak nagyon is nyíltan számot kell adnunk arról: hogy készült a cikk, mi az, amiről tudunk, mi az, amiről nem. A leplezetlenségről (transzparencia) lesz szó, ami az újságírói erények között második helyen áll korábbi felsorolásomban.
Leplezetlenség az olvasóval szemben
Ezt pedig leginkább úgy tehetjük meg, ha az olvasónak a szükséges információkat megadjuk forrásainkról, munkánk módszereiről és indítékairól. Tehát olykor fontos lehet, hogy megosszuk, miként szereztük be értesüléseinket, és melyek azok, amelyek valódiságát illetően kétségeink vannak, illetve nem rendelkezünk elég tudással ahhoz, hogy biztosan állíthassuk, ezek az információink kétséget kizáróan valós tényeken alapulnak. Vagy éppen azt, hogy kik forrásaink, mennyire tartjuk megbízhatónak őket az adott ügyben és kik azok, akiket szerettünk volna megszólaltatni, de valami miatt ez nem sikerült. Nem ildomos tehát elkendőzni, ha tudásunk valamiben csupán részleges, vagy ha forrásunk megbízhatóságához kétség fér. Ahogy Bill Keller, a New York Times főszerkesztője fogalmaz:
„Nyilvánvaló, hogy elmúltak azok az idők, amikor, ha ez így állt volna szándékunkban, balladai homályban végezhettük munkánkat. […] Tudom, hogy szakmánkban sokan vannak olyanok, akik nosztalgiával gondolnak vissza azokra a napokra, amikor senki sem firtatta, milyen módszerekkel készítette a riporter a cikket, vagy hogy védje meg riporteri munkáját – de ezt már meghaladta az idő. Határozottan úgy gondolom, hogy mindez [, a leplezetlenség,] fontos számunkra, és még inkább: jó is számunkra. Nem csupán kötelezettség: jó gyakorlat, ha az olvasóban tudatosítjuk, mennyit is dolgozunk egy cikken, hogy az pontos legyen és fair” .
Ha azonban elmulasztasz forrásaidról, módszereidről lényegbevágóan fontos információkat az olvasó tudomására hozni, fennáll a veszély, hogy ezt más teszi meg helyetted – és ilyenkor sérülhet hitelességed.
Leplezetlenség forrásaiddal szemben
Nem csupán olvasóiddal szemben fontos követelmény a leplezetlenség és átláthatóság, hanem forrásaiddal szemben is. Azoknak, akiknek információit, véleményét kéred cikkedhez, joguk van tudni, hogy miféle íráshoz nyújtanak segítséget, milyen témában írt cikkben szerepel majd nevük, és hasznos lehet azt is közölni, hogyan fogod feldolgozni az általa elmondottakat. Hogy miért is hasznos, azt találóan fogalmazza meg Susan Kelleher, a Seattle Times újságírónője:
„Mielőtt bárki is forrásként közreműködne cikkemben, elmondom nekik, hogyan dolgozom. Elmondom nekik, hogy névvel kell vállalniuk az általuk elmondottakat. Elmondom, hogy más embereket is meg fogok kérdezni róluk, és hogy bármennyire is rendes emberek, ellenőrizni fogom, amit mondtak… Azt mondom nekik: »Ha egyszer belegyezel, hogy beszélsz velem, akkor nincs mismásolás: nincs beleszólásuk, hogy ebből mi jelenik meg, de van beleszólásuk abba, hogy milyen mértékig működnek közre. Ha azt akarják, hogy valamit ne tudjak, akkor ne mondják el, mert ha egyszer már valamit on-the-record [módon] elmondtak, akkor az idézhető is lesz a cikkben.«”
Kétségtelen, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a riporter csak úgy tud információra szert tenni, ha szándékát vagy akár kilétét (pl. ilyen az álruhás riporter) a megkérdezett forrás elől elfedi. Ezzel az eszközzel azonban csak rendkívüli és indokolt esetben szabad élni, és sosem azzal a céllal, hogy az olvasó elé megtévesztő módon, a szenzáció kedvéért súlyosan torzított formában kerüljenek az interjúalany által elmondottak.
A leplezetlenségnek (transzparenciának) azonban vannak határai (sajnos nehezen kijelölhetőek). Erről szól ez a bejegyzésem.
