A szépirodalomban, amely fikció, szabad a vásár. Az író tetszése szerint megjeleníthet vagy éppen elváltoztathat igazi embereket és igazi eseményeket. Tolsztoj a tábornokokon kívül mindenki azonosságát megváltoztatta. Dreiser Amerikai tragédiáját egy valós bűncselekmény ihlette, de nem érezte szükségét annak, hogy művét „megtörtént eseményeken alapuló” regénynek hívja. Malraux, akinek óriási hatása volt generációm íróinak egynémelyikére, gyakorta adott leírást valós személyekről – többek között Chiang Kai-shekről mindazzal a pazar iróniával, mely fiatalságának baloldaliságából fakadt. E. L. Doctorow ártalmatlan játékot űzött Morgannal, Forddal és másokkal. És így tovább.
Az egyetlen megszívlelendő dolog ezzel kapcsolatban csupán az, amit Flannery O’Connor (a Rejtély és modorban) oly találóan megfogalmazott: „Természetesen mindig téved, aki azt mondja, hogy ezt vagy azt nem lehet megtenni egy szépirodalmi műben. Mindent meg lehet tenni, ami belefér, ám még senkinek sem fért bele túl sok”. Más szóval, léteznek ismérvek. Egyebek között a minőség, a művészet ismérve. Az írók számára durvábban megfogalmazva: a tehetség ismérvei. De a lényeg, hogy a szépirodalomban a jogosítványon mindig ott áll a felelősségáthárító figyelmeztetés: MINDEZ KITALÁCIÓ.
Ami az újságírást illeti, akár azonnal kijelenthetjük: nincs olyan dolog, hogy abszolút objektivitás. Nem lehet szavakkal prezentálni „az igazságot” vagy a „teljes történetet”. Abban a pillanatban, hogy az író kilencszáz-kilencvenkilenc tényt ismertet csak az egyezerből, az elfogultság férge máris mocorogni kezd. Minden tanú nézőpontja egyedi. Tolsztoj rámutatott: egy csata után annak azonnal annyi megőrzött változata létezik, ahányan részt vettek benne.
Mindezek ellenére, és épp ezért, ki kell jelentenem, hogy az újságírásnak egyetlen megsérthetetlen alapszabálya van. Az [újság]írónak nem szabad kitalált dolgokat leírnia. Jogosítványán ez kell, hogy álljon: ITT SEMMI SEM KITALÁCIÓ. Az újságírás etikája, amennyiben valóban létezik ilyen malaszt, azon az egyszerű igazságon kell alapuljon, hogy minden újságíró ismeri a különbséget a megfigyelt adatok sűrítéséből fakadó torzítás és a kitalált adatok hozzáadásából fakadó torzítás között.
Az a veszély, amely újságírásra leselkedik e különbség tagadása miatt felismerhető, ha azt az olvasó nézőpontjából vesszük szemügyre. Az olvasó azt feltételezi, hogy a sűrítés együtt jár az újságírással, és ösztönszerűen az elfogultságot igyekszik tetten érni; abban a pillanatban, hogy azt gyanítja, hozzáadással van dolga, bizonytalanná válik a talaj lába alatt, mivel az a gondolat, hogy nem lehet tudni, mi valódi és mi nem valódi, rémisztő. Mégrémisztőbb az a képzet, hogy a hazugságok igazságok.
(John Hersey in The Critical Response to Tom Wolfe, p. 125-126.)