Aki továbbra is kíváncsi rám, az innentől itt megtalál:

elsoleutes.hu

Aki dolgozott már print lapnál, az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: az újságíró és az olvasószerkesztő között örök háború dúl. A Times étteremkritikusánál gyakran szakadhat el a cérna, legalábbis erre enged következtetni az az olvasószerkesztőknek írt levele, amely viszont az előzőekkel ellentétben nemzetközi karriert futott be.

A magyar médiaiskolákban oly nagy becsben tartott és oktatott „műfajelmélet” sokszor mítizál és szükségtelenül túlbonyolít, amikor egy-egy újságírói műfajt tárgyal, és nem hogy világos eligazítást nyújtana gyakorlati kérdésekben, de még homályosabbá teszi az érdeklődő előtt, miről is van szó. Ennek oka elsősorban az, hogy elvont meghatározásokkal bíbelődik, ahelyett, hogy azt venné lajstromba, milyen konkrét írói/újságírói eszközök, technikák használata formálhat egy cikket az adott műfajban. Különösképpen így van ez a riportnál, amelyről ezeket a munkákat olvasva megtudhatjuk ugyan, hogy a riport az újságírás királynője, esetleg némi kesergést is olvashatunk arról, hogy ma már ritka az igazi riport (ami nem igaz), de sokkal többet nem nagyon.
No hát, többet erről most sem fogtok megtudni, mert ez a poszt nem a riportról szól. Csupán egyik olyan eszközéről, amelyről hajlamosak vagyunk újságíróként megfeledkezni.

Azt hiszem, kezdem érteni a pénzügyi válság lényegét: zseniális cikkre bukkantam a Wall Street Journal portálján. A sztori január 3-án jelent meg a lapban, és ékes példája annak, miként lehet az igen összetett gazdasági folyamatokat közérthetően az olvasóközönség elé tárni. A recept egyszerű: emelj be hús-vér embereket, meséld el a történetüket úgy, hogy abból ez a gazdasági káosz kibomolhasson.

Az Evernote nagy varázsló: bármit beledobálhatsz bűvészkalapjába, amelyből mindig azt a feljegyzést húzhatod elő, amire éppen szükséged van. A Google Notebook ehhez képest tényleg múlt századi.

Tekintve, hogy mi folyik most a világ minden bizonnyal legnyomorultabb 360 négyzetkilométerén, kicsit cinikus arra figyelmeztetnem, hogy a Gázai övezet nem csupán egy ostoba hadművelet színtere jelenleg, hanem egyben az "új" média kísérleti terepe is.

Az izraeli hadsereg nem engedi be a nemzetközi újságírókat a műveleti területre, ez pedig oda vezetett, amiről a ködös jövőbe látó és bizodalmukat e homályba vető médiaguruk szoktak nap mint nap elmélkedni: erről a hermetikusan elzárt területről hiányzik a professzionális nemzetközi média.

E hét szerdán mind a négy országos napilap címloldalán egy-egy nyomásmérő órát csodálhatott meg az olvasóközönség. Megszokhattuk már, hogyha leáll az orosz gázszállítás, a szerkesztőségek sietve fotóriportereket küldenek a legközelebbi gázelosztó telepre, ahol nyomásmérő-óra fotózás következik. A lapok fotóarchívumai az évek során parádés és exkluzív nyomásmérő-óra kollekciót halmoztak fel, ám a szerkesztők telhetetlenek: olybá tűnik, mindenki arra számít, a tökéletes nyomásmérő még nem szerepel az archívumban.

Az elmúlt napokban ismét egy méretes ökörség söpört végig a médián, és még nemzeti hírügynökségünk is ellenőrzés nélkül vette át azt az álhírt, miszerint emberi zsiradékból készült kekszet készít egy hollandiai cég, és ezt exportálná a harmadik világba, ahol az éhezők nagy becsben tartják az olcsó élelmiszert. Az álhírek lebuktatása néha nem könnyű, de az esetek többségében tulajdonképpen rutinfeladat.

Honnan eredeztethető a mai celeb-kultusz? Egy brit tanulmány szerint a nekrológból. Mindennek tükrében elgondolkodtató, hogy miért hanyagolják a magyar "minőségi" lapok a társasági rovatok legnépszerűbbikét, a halálozási oldalt.

Ha tautológia után kutatunk, érdemes kinyitni az újságot. A sajtó – hanyagságból,  sietségből, figyelmetlenségből – megbízhatóan szállítja azokat a szókapcsolatokat, amelyek szavai egymást teljesen feleslegesen, nem egy esetben értelemzavaró módon ismétlik meg. A tautológia azonban nem minden esetben irtandó kártevő. Vagyis nem mindig üldözendő nyelvi jelenség.