Honnan eredeztethető a mai celeb-kultusz? Egy brit tanulmány szerint a nekrológból. Mindennek tükrében elgondolkodtató, hogy miért hanyagolják a magyar "minőségi" lapok a társasági rovatok legnépszerűbbikét, a halálozási oldalt.
Gondolatébresztő kis beszámoló jelent meg néhány napja a Daily Telegraphban. Ha éppenséggel nem is a legfontosabb hírek közé tartozik, a cikk egy tanulmányról tudósít, amelyet az International Journal of Cultural Studies című folyóirat publikált. A tanulmányhoz sajnos nem lehet hozzáférni, csak fizettség ellenében, én meg sajnálnám azt a húsz dolcsit egyetlen írásért, de a Telegraph cikk szerencsére egy érdekes meglátást kiemel belőle: nevezetesen, hogy honnan is eredeztethető a mai celeb-kultusz.
Hogy honnan? A nekrológból.
Azokból az írásokból, amelyeket híres vagy közismert emberek halála alkalmából jelentetnek meg a lapok. Ma már persze a csapból is a celeb folyik. A egyéniséggyártás beindításának kezdeteit sokan eddig a XIX. század romantikus viharában vélték felfedezni, amikor a zseni kultusz és az extrém személyiségek nagy keletje megteremtette a piacot a polgárok számára riasztóan másmilyen (taszító, de mégis csodálatot keltő) figurákról szóló történetek számára. (Vajon mi dobogtatta meg a női szíveket Byron esetében? Költészete? Egyébként a Wikipedia szócikke is megemlíti, hogy Byron tekinthető az első modern celebritásnak).
Ám Elizabeth Barry, a warwicki egyetem kutatója néhány évtizeddel korábbra teszi a celeb születését. Jobban mondva halálát. Ugyanis ő a celebritást a XVIII. század társasági lapjainak nekrológjaiban látja először felbukkanni. A Telegraph összefoglalója is említi példaként a jövendő-mondó, és meglehetősen hányattatott sorsú Isaac Tarrat esetét, aki egy eldugott kis londoni üzletben prémsapkában jósolt – az interneten fellelhető 1869-es kalendárium (Chambers' 1869 The Book of Days) szerint – gyakorlatilag egy neki megélhetést biztosító londoni öregasszony bérrabszolgájaként. Mindenesetre elég nagy ismertségre tehetett szert az irodalmi munkássággal is próbálkozó orákulum, mert a Gentleman’s Magazine 1789-ben beszámolót közölt életéről. Az ehhez hasonló írásokban született volna meg tehát a celebritás kultusz – érvel a Daily Telegraph szerint Elizabeth Barry.
Ezen nyilván lehet vitatkozni, mint ahogy azt is meg lehet jegyezni, hogy e felismerés már-már költői: mármint hogy a halál kultúrája és a celeb-világ között ilyen szép kapcsolódást lehet felmutatni. (Még egy-két idézet Balázs Béla halálesztétikájából, és kész a gyönyörű, ámbátor haszontalan esszé).
Ezt a magas labdát azonban most nem fogom lecsapni, ellenben a magyar újságírás szempontjából tennék egy fontos megjegyzést. Az angolszász sajtóban jól megfigyelhető, hogy a nekrológ elsősorban nem publicisztikai, hanem tényközlő műfaj. Riport vagy tudósítás, amelyben megszólalnak az elhunyt ismerősei, rokonai, barátai és esetleg ellenségei is, és amelyben az újságíró szorgos kutatómunkával tárja fel a másvilágra költözött életének közérdeklődésre számot tartó részleteit. Persze erős publicisztikai elemekkel is bővülhet ez az „obit” (obituary). Az obit ugyanakkor épp ezért belépő műfaj is sajtóban: az újságíró tanonc e rutin feladat révén megtanulja kezelni a forrásokat, a nem éppen rózsás kedvükben lévő interjúalanyokkal való bánásmódot (furcsaság, de sokan szívesen nyilatkoznak szeretteik halálakor, mert a sajtó figyelmét megtisztelőnek érzik) és még sok minden mást. Vannak persze olyanok is, akik életük végéig (a szóvicc nem szándékolt) nekrológot írnak és tökélyre fejlesztik szakmai tudásukat e fontos szakterületen. Mindenesetre nem egy nagy újságíró életrajzában olvashatjuk, hogy nekrológ írással kezdte a pályát, és ez ott természetes. Vegyük ehhez még hozzá: nem véletlen, hogy a nagy világlapokban külön halálozási oldal van, ahol ezek az írások helyet kaphatnak. Ha valaki azt gondolja, ez milyen morbid, egyrészről igaza van, tekintve a morbid szó első jelentését, ám még sincs igaza, ha arra gondol, hogy ez ízléstelen: a tapasztalat azt mutatja, hogy sok olvasó a halálozási rovatnál kezdi a lapot, hiszen ettől érzi, hogy ő még nagyon is él.
Nos, ezután ki lehet mondani, a magyar újságírás méltatlanul hanyagolja a nekrológot, rangon alulinak érzi az ezzel való foglalatoskodást. Nálunk a nekrológ elsősorban publicisztikai műfaj, a híres embernek kijáró írásos végtisztesség, aminek szintén van létjogosultsága (ismét csak nem szóvicc), de azért mégiscsak fájóan hiányzik (hm, hiába a november csak átitatja ezt az írást is temetői szófordulatokkal) a tényközlő műfajok közül. Nemkülönben a halálozási oldal, amely ugye, Elisabeth Barry tanulmánya után talán már bátran leírható, jobb társasági rovat a pletykalapok bármilyen szenzációjánál.
