Hírgrafika a lapok véleményoldalán? Koncert kritika grafikonokban?  Képregény, mint tudósítás? Új műfajok a papír alapú médiában. Avagy rajzolj te is publicisztikát!

Hogy az újságíró nem feltétlenül Grál-lovag, ez közhelyszerű megállapítás. Úgyhogy nem is a filmekből ismert, törtető újságíró alakját elemzem majd, amikor az „erő sötét oldaláról” írok ebben a postban. Még inkább zavarba ejtő lehet, hogy az egyik alapértékről. a méltányosságról lesz szó.

Az irodalom, a művészetek is sokat elmondanak a körülöttünk lévő világról, csak éppen más eszközökkel és más céllal szólítanak meg bennünket, mint a média.
John Hersey amerikai riporter, aki maga is előszeretettel kölcsönzött technikákat az irodalomból írásaihoz (egyik legfigyelemreméltóbb alkotása a hirosimai atomtámadás hatásairól szóló tényfeltáró riportja volt) így fogalmazta meg a fő különbséget:

„Az [újság]írónak nem szabad elképzelt dolgokat leírnia. Jogosítványán ez kell, hogy álljon: ITT SEMMI SEM KITALÁCIÓ. Az újságírás etikája, amennyiben valóban létezik ilyen malaszt, azon az egyszerű igazságon kell alapuljon, hogy minden újságíró ismeri a különbséget a megfigyelt adatok sűrítéséből fakadó torzítás és a kitalált adatok hozzáadásából fakadó torzítás között.”

 (Hersey esszéje a következő kötetben található: The Critical Response to Tom Wolfe, egy-két bekezdést lefordítottam belőle itt, akiket ez a gondalat bővebben érdekel.)

A nem létező forrás, az elképzelt esemény, a fiktív szereplő vagy a kitalált párbeszéd tehát nem az újságba való, a fabrikálás, a hozzáköltés a kitaláció az újságírónál nem bocsánatos bűn. (Erre nem is érdemes több szót vesztegetni, tanulságokért elég felidézni a közelmúlt nagy sajtóbotrányait. Ilyen pl. a Jayson Blair-ügy vagy éppen Adnan Hajj fotóriporter esete, aki képeit a nagyobb hatásosság érdekében kozmetikázta. Akit a sajtóhamisítás pszichológiája érdekel, annak meleg szívvel ajánlom A hazugsággyáros című mozi megtekintését, amely játékfilm Stephen Glass, a The New Republic fiatal tehetségként számon tartott újságírójának ámokfutásával foglalkozik).
Ennek a postnak a tárgya sokkal inkább az: mit is ért Hersey sűrítés alatt? Ez ugyanis az újságírás egyik legfontosabb kérdése.

Ki ne emlékezne a Columbo című krimisorozatban a ravasz rendőrhadnagyra, aki előszeretettel billenti ki gyanúsítottjait azzal a szokásával, hogy távoztában böki ki a legfontosabbat. „Csak még egy kérdés”, szól vissza az ajtóból mutatóujját felemelve, és elégedetten nyugtázhatjuk, ahogy a körmönfont gyilkos arca görcsbe rándul a képernyőn.
Ügyes technika, de igazából nem ez teszi Columbót félelmetes kérdezővé.

A XIX. század az állam és következésképpen a bürokratikus semmitmondás, a hivatali nyelv elburjánzását hozta magával. A XX. század a szervezett nyelvrontás új, minden addiginál hatékonyabb intézménye a nagyvállalat. Az elmúlt évszázad a korporációk példa nélküli megerősödésének időszaka, és ennek sajátos mellékterméke a félrebeszélés, az elfedés, a nyelvi barbarizmus tökélyre fejlesztése.

Az újságírás egyik megmagyarázhatatlan és kegyetlen alapszabálya: a szőrös és simogatható állatokról – a kutyákról, macskákról, nyulakról – szóló sztorik mindig eladják az újságot. Kegyetlen, mert hogy sajnos ilyet az esetek többségében nem tudunk prezentálni az olvasónak.

A kandallóban elbújó, és az államférfiak beszélgetését kihallgató újságíró romantikus képe ma már többnyire épp úgy a múlt része, mint a korzón való krakélerkedés, a helyi kaszárnya tiszt uraival vívott párbajok, és a kávéházakban való éjszakai ficergés.

Vannak azonban esetek, amikor a riporter ma is álruhát ölt. Mégis, munkád során interjúalanyaidat, forrásaidat – kevés kivételtől eltekintve – nem kifizetődő megtéveszteni. Legyen szó bár csak arról, hogy pontosan milyen cikkhez kérsz nyilatkozatot valakitől (az újságírók sajnos sokszor gondolják úgy, hogy a cél szentesíti az eszközt alapon, erről nem mindig kell forrásukat tájékoztatni), vagy éppen arról, hogy az újságíró „álruhában”, magát másvalakinek kiadva érkezik a helyszínre.

Amikor az időjárásról beszélgetünk, ritkán fordul meg a fejünkben, hogy milyen lenne az, ha nem lenne időjárás. Nem arról van szó, hogy nem fúj a szél, nem süt hétágra a nap, nincs hideg, nem szitál a köd és nem felhős az ég. Hanem hogy egyáltalán nincs időjárás. Ugyanígy, ha a hírekről esik szó, ma már nehéz elképzelni, milyen az, ha nincsenek hírek. Ha úgy egyáltalán nincsenek.
Nehéz elképzelni, mert a nap 24 órájában műsort sugárzó hírtelevízók korában nagyon gyakran nem tűnik fel, mennyi minden nem hír vagy csak kis részben az abban, amiről ott szó esik.
Leagalábbis annyira nyilvánvalóan, mint a következő videóból, ez ritkán derül ki (a videó készítőjének flickr profilja itt).

Mire utal az első leütés? Elsősorban arra, hogy az írásnál sokszor az első betű, az első mondat, az első bekezdés a legnehezebb: minden szerző tudja, hogy a történetet elkezdeni sokszor a leggyötrelmesebb feladat az egész vállalkozásban.

Gabriel Garcia Marquez, a Száz év magány Nobel-díjas írója, aki hosszú időn át dolgozott újságíróként, azt állította, hogy az első mondatot néha több időbe telt papírra vetnie, mint az összes többit. "Az első mondat afféle laboratórium lehet, amely meghatározza a stílus, a szerkezet sok elemét, sőt még a könyv hosszát is".

És mennyi ideig várt, míg például leírta a Száz év magány első mondatát? Saját bevallása szerint 16 évig.